Jánossy Andor akadémikus a tápiószelei Agrobotanikai Intézet alapítója és haláláig igazgatója Szombathelyen született 1908. augusztus 20-án, értelmiségi szülők gyermekeként. Apja Jánossy Gábor Vas megye árvaszékének elnöke volt, akit 1926-1934 között, a celldömölki választási kerület országgyűlési képviselőjévé választottak. Édesanyja: Magassy Sarolta. Elemi- és középiskoláit Szombathelyen végezte (1915-1926). Az érettségi után, 1926 őszén felvették a budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági Karára, ahol 1930 júniusában végzett. A több mint négy évtizedes munkásságát gyakorló gazdászként kezdte. Mint gazdasági segédtiszt a nyírbátori Mándy-féle uradalomban (1931-1933), majd 1933-tól 1937-ig a Mezőhegyesi Állami Ménesbirtokon, mint ideiglenes gyakornok tevékenykedett. Itt nagy érdeklődéssel foglalkozott a növénytermesztés és anövénynemesítés elméleti és gyakorlati kérdéseivel. A fajtakérdést Székács Elemér útmutatásai alapján kezdte tanulmányozni. A magyar búzafajták kialakulását és élettani problémáit kutatta. Az egyetemi doktori címet 1933-ban, még gyakornok korában szerezte meg “summa cum laude” minősítéssel. Disszertációját agrár-gazdaságtani témában írta. Mezőhegyesről Miskolcra került a Megyei Gazdasági Felügyelőséghez, majd 1938 szeptemberében Budapestre helyezték az Állami Növénytermelési Hivatalhoz, ahol mint termesztési és elitvetőmag-termesztési gazdasági segédfelügyelő bizonyította kiváló szervezőképességét. Itt az állami növénynemesítő telepek és az elitvetőmag-szaporítások irányítása volt a fő feladata. Ebben az időszakban szervezte meg Fleischmann Rudolf irányítása mellett az állami növénynemesítő telepek és a magánnemesítő-telepek közül Bánkút, Lovászpatona, és Hatvan elitvetőmag-szaporítási tevékenységét. 1940 és 1945 között gazdasági felügyelő, majd 1944-ben a Növénytermelési Hivatal vezetőjévé nevezték ki.

1939-ben házasodott meg, felesége Ulbrich Ilona. Három fiúgyermekük született: András (1940), Gábor (1944) és Balázs (1947).

A háború után részt vesz a nemesítő telepek munkájának beindításában és átszervezésében. Az állami kezelésbe vett magánnemesítő-telepeken megszervezi és elindítja a minőségi vetőmagtermesztést. A Növénytermelési Hivatal 1949. szeptember 1.-én beolvadt a Növénynemesítési és Növénytermesztési Kutató Intézetbe, ahol Jánossy Andor a Fajtaelismerési osztály vezetője lett. Az osztályt 1951-ben az FM Kísérletügyi Központjával, majd 1952-ben az Országos Vetőmagvizsgáló Intézettel vonták össze, és ezzel egy időben Jánossy Andort az Intézet igazgatójának nevezték ki. A Fajtaelismerési osztály tovább működött, majd 1953. január 1.-től mint önálló költségvetési szerv a Kertészeti Kutató Intézet keretében folytatta tevékenységét „Általános Növényfajtakísérleti Osztály” néven. Ebből az osztályból alakították ki 1954 júniusában az Országos Növényfajtakísérleti Intézetet. Már az ötvenes évek elején foglalkozni kezdett a fajtakísérletezés és a növényfajta-minősítés kérdéseivel. Kidolgozta ennek korszerű módszereit és szabályzatát. Felhasználta ehhez a munkához a nagy elődök tapasztalatát, mindenekelőtt Fleischmann Rudolfét, Baross Lászlóét, Székács Elemérét, Grábner Emilét és másokét. A Fajtakísérleti Intézetet 1959-ig vezette, közben a fenti beosztás mellett megbízták, 1955 és 1957 között, az FM Kísérletügyi Főigazgatóságának vezetésével is.

Mezőgazdasági kandidátusi értekezését 1956-ban védte meg “Adatok egyes kultúrnövények nemesített és tájfajtáinak értékeléséhez” címmel. Ebben és más munkáiban kortársait megelőzve mutatott rá a tájfajták értékére a növénynemesítésben, kutatásban és oktatásban. 1959. május 16.-án megbízást kapott az Országos Agrobotanikai Intézet megszervezésére. Az intézet az Országos Növényfajtakísérleti Intézet Fajtagyűjteményes osztályából alakult. Időben felismerte, hogy a tájfajták begyűjtését sürgősen el kell végezni, mert a nagyüzemi gazdálkodás terjedésével ezek rövid idő alatt eltűnnek a köztermesztésből. Az Országos Agrobotanikai Intézetben munkatársaival gyűjtőutakat szervezett, elsősorban a magyar kukorica, vöröshere és lucerna tájfajták felkutatására és megmentésére. A vöröshere tájfajtákat felhasználta az Európa több országában is elismert és termesztett Hungaropoly és Tápiopoly (Tápiói tetraploid) tetraploid vöröshere fajták előállításához. Ezek a fajták 1967-ben és 1970-ben kaptak állami elismerést.

Különös gondot fordított az Agrobotanikai Intézet nemzetközi kapcsolatainak fejlesztésére. Elindította és kiadta az Intézet tudományos folyóiratát, az “Agrobotanikát” (1959), és a társintézetekkel folytatott alapanyagcserét szolgáló intézeti magkatalógust, az “Index Seminum”-ot.

Az eltérő klímaigényű gyűjtemények fenntartására és vizsgálatára három telepet létesített. Egyet Szombathely mellett Táplánszentkereszten, egyet a Bakony hegyei között Lókúton és végül a harmadikat a Nyírségben, Nagykállón.

1965-ben védte meg akadémiai doktori értekezését “A vöröshere termelésfejlesztés kérdései, nemesítői kiindulási anyag előállítása” témában. Ezt követően avatták a mezőgazdasági tudományok doktorává. Számos tudományos és ismeretterjesztő cikke fémjelzi munkásságát. Három társszerzővel írta meg “A magyar kukoricafajták és termesztésük” című könyvet, amely 1957-ben jelent meg. 1963-ban adták ki “A vöröshere termesztése és nemesítése” c. könyvét, majd 1968-ban és 1971-ben a munkatársai közreműködésével írt “Herefajok termesztése és nemesítése” (1968), valamint a “Vicia fajok termesztése és nemesítése” (1971) monográfiáit. 1966-ban ugyancsak társszerzőkkel közösen szerkesztették a Biometriai értelmező szótárt.

Deutsch Miklóssal közösen állították elő a Taplánszentkereszti vörösherefajtát, mely 1958-ban kapott állami elismerést. A tetraploid vöröshere fajtákon kívül Jánossy Andor nevéhez fűződik a Tápiószelei 1-es és Tápiószelei 2-es lucernafajták, a Kemenesaljai bíborhere és a Tápláni tavaszi árpa előállítása.

A Magyar Tudományos Akadémia 1969-ben levelező tagjává választotta. Aktívan vett részt az Akadémia különböző bizottságainak (MTA Növénynemesítési Bizottság, Mezőgazdasági Metodikai Munkabizottság) munkájában. Tagja volt a Magyar Biológiai Társaságnak, a TIT-nek, az Agrártudományi Egyesületnek. A szerkesztő bizottsági tagja volt az Acta Agronomica, az Élet és Tudomány című folyóiratoknak és a Kultúrflórának. Széles körű elméleti és gyakorlati tapasztalatait készségesen osztotta meg a fiatal szakemberekkel. Csaknem tíz éven át tartott előadásokat a Debreceni és a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen, és részt vett a vizsgáztató bizottságok munkájában is. A Debreceni Agrártudományi Egyetem 1968-ban címzetes egyetemi tanári címet adományozott részére oktatói munkásságának elismeréseként, majd 1971-ben az Európai Növénynemesítők Szövetségének alelnökévé választották meg.

Az EUCARPIA Kongresszusát 1974-ben az ő irányításával rendezték meg Budapesten (1974. jún. 24-29.). Ettől kezdve haláláig az EUCARPIA elnöki tisztét látta el.

A hazai nagy elődök mellett példaképe volt Vavilov orosz genetikus a kultúrnövény géncentrum elmélet kidolgozója, akinek munkásságát nagyra értékelte. A magyarországi növényi génbank kialakításának szükségességére – figyelembe véve a külföldi eredményeket is – egyre több helyen hívta fel a figyelmet. Beszélt a rádióban, a televízióban, az újságok több cikkben közölték a génbankról szóló terveit, elképzeléseit. Az MTA és a METESZ közös rendezésében a Környezetvédelmi Szakmai Napokon (Víz-levegő-élet ’73) „A rezervációk jelentősége a géntartalékok szempontjából, génbankok” címmel tartott előadást. Ebben rámutatott arra, „hogy a génbankok rendszere az értékes és változatos növényi populációk megőrzésével messzemenően hozzájárul a természetvédelem, az élő környezet fenntartásához.”. „A tápiószelei fajtagyűjteményekkel folytatott kutatómunka és -tevékenység tulajdonképpen a növényi génbankmunkának egyszerűbb formája” – hangoztatta több alkalommal.

Fájdalmasan korán, életének 67. évében, 1975. május 4-én, rövid betegség után hunyt el Budapesten.