Napjainkban egyre nagyobb figyelem fordul az élővilág sokféleségének megőrzésére és fenntartható hasznosítására (Biodiverzitás Egyezmény, 1992; FAO Globális Akcióterv, 1996; FAO Egyezmény (ITPGRFA, 2001) a mezőgazdasági és élelmezési célú növényi genetikai erőforrásokról; 870/2004 (EC) rendelet). A növénytermesztés és nemesítés sikereinek fényében első pillantásra nem könnyű megérteni, miért fontos a sokszor túlhaladottnak, kevésbé értékesnek tartott hagyományos fajták, tájfajták, ökotípusok, kultúrnövény rokon vadfajok és az általuk képviselt genetikai változatosság feltárása és megőrzése.

Az elmúlt mintegy tízezer év során, a természetes flóra néhány elemének domesztikációja és termesztésének terjedése a természetes ökoszisztémákat nagy területeken újszerű, lényegesen egyszerűbb felépítésű, agrobiocönózisokkal váltotta fel. Az önszabályozó és önfenntartó természetes ökoszisztémákkal ellentétben a mezőgazdasági élettársulások folyamatos emberi beavatkozást (inputot) igényelnek, ugyanakkor jelentős mennyiségű termék (output) kivonását, és így növekvő számú fogyasztó (háziállat, ember) bekapcsolódását teszi lehetővé az energia- és anyaghasznosítási láncba. Ez tette lehetővé az emberiség gyors szaporodását az elmúlt évezredek során.

Az agrobiocönózisok, bár a természetes ökoszisztémákhoz viszonyítva egyszerűbb rendszerek, zavartalan működésük ugyanúgy a fizikai környezet diverzitása és az élőlények sokszínűsége közötti harmónián alapul. Az emberi beavatkozás közvetlenül, vagy közvetve valamennyi elemet érinti, a termesztett növények fennmaradása és formagazdagságuk alakulása azonban teljesen az emberi tevékenységtől és gondoskodástól függ. A haszonnövények öröklődő (genetikai) változatossága ezért az agrobiocönózisok stabilitása szempontjából különös figyelmet érdemel.

Az ősi mezőgazdasági termelés a helyi környezeti és termesztési feltételekhez, valamint fogyasztói igényekhez alkalmazkodott, változatos egyensúlyi populációk (tájfajták) kialakulását és fenntartását eredményezve. A modern mezőgazdaság, az élőmunka hatékonyság, termésmennyiség és jövedelmezőség előtérbe kerülésével, a nagyobb ráfordítást megháláló, nagy potenciális termőképességgel rendelkező, ugyanakkor egyenletes minőségű árut biztosító, genetikailag homogén fajtákat igényel. Ezek elterjedésével a termesztett fajok öröklődő sokfélesége rohamosan csökkent világszerte.

A modern fajták gyors elterjedése következtében számos kedvezőtlen változást is megfigyelhetünk a kultúrnövények körében (pl. genetikai sebezhetőség növekedése, az összegződő (additív) genetikai variancia és szelekciós haladás csökkenése gazdasági tulajdonságok esetében, a potenciális termőképesség és a realizált termés közötti növekvő különbség, a növények által bioenergetikai szempontból kevésbé hatékonyan előállított tápanyagok és szekundér anyagcseretermékek (biológiailag aktív anyagok, pl. vitaminok, esszenciális aminosavak és zsírsavak, íz és zamatanyagok) arányának csökkenése, a genetikai sokféleség és termésstabilitás csökkenése).

A haszonnövények és rokonfajaik különböző területeken (természetes növénytársulások, ártéri gyümölcsösök, zártkertek, házi kertek, kisgazdaságok, génbank gyűjtemények és ültetvények, nemesítői alapanyag gyűjtemények, botanikus kertek) fennmaradt formagazdagságának megőrzése ezért fontos és összetett feladat, melynek megoldása széleskörű hazai és nemzetközi együttműködést igényel. Magyarországon közel ötven kutatóhely vett részt az FVM által finanszírozott kultúrnövény génforrás megőrzési programban, melynek szakmai koordinálását az Országos Génbank Tanács az Agrobotanikai Intézeten keresztül végezte 1994 és 2004 között.

A hazai tevékenységek a Biodiversity International európai együttműködési programon (ECPGR) keresztül kapcsolódnak az Európai Unió regionális és a FAO világméretű kultúrnövény génmegőrzési programjaihoz. A génforrások „in situ”, „on farm” és „ex situ” körülmények között történő megőrzésének szakmai feltételrendszerét az IPGRI szabványok és a FAO globális akcióterv (Lipcse, 1996, Braunschweig, 1998) tartalmazzák.